Milyen a mai magyar református valóság? – Fórumbeszélgetés Dr. Fekete Károly püspökkel

Tényleg túl sok lelkészt képeznek a teológián? Mi lesz a sorsa a fogyatkozó falvaknak? Rendhagyó módon, többek között ilyen kérdések boncolgatásával folytatódott nemrég gyülekezetünk 4K-ra keresztelt, közösségépítő és gondolatébresztő programsorozata, hiszen Püski Dániel moderálásában ezúttal a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökével, Dr. Fekete Károllyal beszélgethettünk. A téma a reformáció 500. évfordulójához kapcsolódóan egyházunk megújulása volt, főképpen a református mindennapjainkra kitérve.

Az Egyetemi Gyülekezet egyik vidéki tagjaként nem vagyok egyedül, akit folyamatosan foglalkoztat a városok zajától távol élő közösségek helyzete, ahol többségében a keményvonalas, idős és idősödő reformátusok nem csak az egyházi kemény magot jelentik, hanem ők maguk azok, akikben az evangélium szikrája még pislákol manapság.

Nagyszerű látni, hogy Isten kegyelméből mennyi élet változik meg itt, Debrecenben, vagy megtapasztalni, hogy más ifjúsági közösségek milyen áldásos szolgálatot végeznek, de mi a helyzet a 100-200 kilométerrel arrébb lévő, főleg falusi gyülekezetekkel? Április utolsó Egyetem téri istentisztelete után a kereslet és a kínálat találkozott egymással, hiszen keresve sem találhattunk volna a helyzetet jobban átlátó személyt dr. Fekete Károlynál, aki egyházkerületünk lelki vezetőjeként, szolgálatából fakadóan széltében és hosszában is bejárta a szomszédos megyéket; tapasztalatokat gyűjtve kisebb és nagyobb közösségekről egyaránt. Püspök úr a rá jellemző nyíltsággal válaszolt kérdéseinkre – mindezt egy, a gazdag ifjú történetéről szóló, lelkiekben nem kevésbé gazdag prédikáció után.

Jó magyar szokás szerint még református körökben is előfordul, hogy egyes gyülekezetek ádáz harcot vívnak a hívekért, a jobb hírért, és nem utolsósorban az anyagi forrásokért. Éppen ez az oka, hogy sokan elzárkózunk egymástól, takargatjuk, amink van, és csak a saját közösségeink helyi érdekeit nézzük ahelyett, hogy mi lenne a helyes Isten szerint. „Egy valaki elől nem tudunk elzárkózni, a statisztika ott van fent” – foglalta össze röviden a helyzetet Fekete Károly, majd hozzátette: „mivel az anyagiakat nem tudjuk lelki módon kezelni, ezért a lelkieket sem tudjuk igazán lelki módon kamatoztatni.”

Püspök úr szerint éppen ez a zárkózottság is indította arra egyházkerületünk vezetőségét, hogy megálmodják a díszkötéses vándorbibliát, amely ebben az évben végigjárja a Tiszántúl mind a 414 gyülekezetét, hiszen a helyi közösségek legalább ekkor lépjenek kapcsolatba egymással. „Sok helyen sistereg a levegő, a hit derűje nem látszik az embereken. A hit vagy élni segít, vagy nem segít – vagy akkor nem nevezhetjük hitnek” – folytatta vendégünk, utalva arra, hogy az egyház addig nem lesz a Krisztus által elképzelt egyház, amíg nem tudunk együttműködni egymással, és amíg nem változik meg a közhangulat az emberek között.

A beszélgetés egyik sarkalatos pontja volt a szórványosodó gyülekezetek helyzete: ezt a témát igencsak magaménak éreztem, hiszen magam is egy olyan kis faluból származom, ahogy a cikk elején is említettem. Fekete Károly éppen arról beszélt, hogy közösségeink egynegyede nehéz anyagi helyzettel küzd, és egyre több helyen áll fenn a probléma, hogy elfogy a falu, amikor váratlan irányt vettek szavai: „Már nem Uszkánál és Magosligetnél okoz ez problémát, hanem Fehérgyarmatnál, de ugyanez a helyzet délen is, ahol már nem Biharkeresztes jelenti a határt, hanem Berettyóújfalu” – igencsak meglepő volt hallani annak a településnek, Magosligetnek a nevét, ahonnan származom, még ha téma szempontjából tökéletes például szolgált. 🙂 Püspök úr kitért arra is, hogy még a legkisebb gyülekezetekben is szükség van arra, hogy az istentiszteleti alkalmakra látogatók „a lehető legtisztább, bio-formában” kapják meg az evangélium üzenetét, hiszen ha azokra nem figyelünk, akik megvannak, hogyan szólítsunk meg újakat?

Máté Tibor gyülekezeti tagunk afelől érdeklődött, hogy a református egyház hogyan tudna egy fenntartható, keresztyén életpálya-modellt megalkotni. Sok helyen ugyanis nagy problémát okoz, hogy egy lelkész vagy ifjúsági vezető nehezen engedi el a lekonfirmált fiatalt. Fekete Károly több példát is felhozott arra, hogy egy Debrecenben, vagy Szegeden végzett egyetemista hogyan lett később egy másik tiszántúli gyülekezet oszlopos és hangadó tagja. „Hinni kell abban, hogy amit elvetettünk, az be fog érni, és el fog jönni az ideje, hogy olyan szolgálatot kapjanak, amiben ki fog teljesedni” – tette hozzá. Szóba került az ‘egység nem egyformaság’ kérdésköre is, Csorvássy Fruzsinának köszönhetően, azaz hogy felekezeten belül is nagyok lehetnek az eltérések liturgiai elemek, vagy éppen stílusok között. „A kulcsszó: a minőség! Ez mindenkit elgondolkoztat, még a kevésbé nyíltakat is, és vonatkozik minden előadásra, a zenékre, énekekre, de még a prédikációra is” – mondta hozzá Püspök úr, hozzátéve: „Sokszor gagyi, amit adunk, ez pedig sem felfelé, sem pedig oldalra nem elég.”

Gyülekezetünk egyik teológus-lelkész szakos hallgatója, Kovács Patrícia fontos dologra tapintott rá, ami korábban már érintőlegesen szóba került: mi lesz a fogyatkozó, ‘lélegeztetőgépen tartott’ gyülekezetek sorsa, és nem lenne-e helyesebb igazi missziós területeken befektetni az energiát? Fekete Károly kategorikus választ adott a feltett kérdésre: „Nem gyülekezet-összevonásra van szükség. Minden református fontos, és azért, hogy számon tartsuk őket, bizonyos, elszórványosodás előtt álló helyeken gyülekezeti központokra van szükség, ahol meg lehet szervezni a szolgálatok elvégzését. Itt együtt dolgozhat a lelkész, a hitoktató, és jobb esetben az egyházzenész, és egymás között osztják fel hogy ki mivel foglalkozzon és hová menjen.Ez azonban nagyon nehéz, hiszen sokszor az ugyanolyan végzettségűek irigyek és féltékenyek egymásra, így pedig nem lehet hatékony munkát végezni.”

Püspök úr egy eléggé népszerű tévhitet is eloszlatott: „Nem igaz, hogy sok lelkészt képzünk. Éppen az a helyzet, hogy keveset. ‘Az aratnivaló sok, a munkás kevés’. Akkora a lelkipásztorok leterheltsége, hogy az ötvenes korosztálynál gyakori, a negyvenéveseknél pedig már megjelent a kiégés jelensége.” Püski Eszter ehhez kapcsolódóan arra volt kíváncsi, hogy hogyan lehetne nem hittudományi képzést végzetteket úgy munkába állítani, hogy segítsék a munkát: „Ha lenne jó és kiforrott példa erre, akkor gyorsan elterjedne a rendszer, de amíg a lelkészek között nincs bizalom, ez fenn fog állni a munkatárssá lett gyülekezeti taggal szemben is” – mondta a DRHE egykori rektora.

A kérdéseket feltevők között felülreprezentáltak voltak a leendő lelkipásztorok, amely egyáltalán nem baj, hiszen ők lesznek a jövő egyházának vezetői és alapkövei: Kovács Áron a teológiáról kikerültek javadalmazására tért ki kérdésével, az iránt érdeklődve, hogy várható-e valamilyen egységesítés ezen a téren egyházkerületen, vagy akár egyházmegyéken belül. „Többet hagyunk a köveknek, mint amit egymásra szánunk” – utalt ezzel Fekete Károly arra, hogy sok gyülekezetben hatalmas összegek mennek el műemlékmegőrzésre, és romos templomok újjáépítésére. Miskolczy József arra volt kíváncsi, hogy az egyházi oktatás hogyan áll azokhoz, akik másod/harmaddiplomásként kezdenék el a teológiát. Püspök úr nagyon szeretné, ha ez könnyedebben megvalósulhatna, ennek viszont az akadálya, hogy a képzés nem bázisfinanszírozású, hanem normatívaalapú és évfolyamlétszám-függő.

Bár az idei félév második 4K-ja alig tartott tovább egy óránál, számtalan izgalmas kérdésben bővíthettük tudásunkat, remélve, hogy legalább egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy a jelenben és a jövőben is, mindannyian valódi egyház részesei tudjunk lenni.

Dezső Attila