„Ketten sokkal teljesebb képet kapunk Istenről” – Évkezdő interjú

posted in: Háló | 0

Egy-egy beszélgetés során mindig számtalan érdekes gondolatattal gazdagodhatunk, egy párral készített interjú azonban még ehhez képest is valami pluszt adhat: azon túl, hogy hogyan élték meg saját hitbeli fejlődésüket, betekintést nyerhetünk abba is, hogyan működik a gyakorlatban, amit a Prédikátor könyvében olvashatunk: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van”. Bokor Cilla és Nagy Péter alig egy éve járnak közösen Isten útján, és örömmel osztották meg gondolataikat velünk.

Mesélnétek arról, mit csináltatok azt megelőzően, hogy elkezdtétek volna az egyetemet és a munkát itt Debrecenben?

Cilla: Mivel a családunk itt él a városban, a Dóczy Gimnáziumba jártam, és érettségit követően itt, az egyetemen folytattam a tanulmányaimat – jelenleg ötödéves vagyok, biológia-földrajz tanár szakon. Még egy évem van a képzésből, aztán jön plusz egy év gyakorlat.

Családod?

Cilla: Öten vagyunk testvérek, szüleim pedagógusként dolgoznak – már egészen kicsi korom óta láttam, hogy mivel foglalkoznak. Nagyon megtetszett ez a pálya, és később is szimpatikus maradt a számomra, ezért választottam ezt a hivatást. Körülbelül elsős, vagy másodikos lehettem, amikor tudtam írni-olvasni, és befogtam a nővéreimet: én voltam a tanárnéni, ők pedig a diákok. 🙂 Egyébként sok minden mással is szerettem volna foglalkozni: például a gyógyszerészettel, de az a kémia miatt nem ment, aztán csillagászattal, ahhoz viszont a fizika és a matek kellett volna. Így kötöttem ki a földrajznál.

És a biológia?

Cilla: Mindenképp kellett a földrajz mellé egy másik szakot is választani is, ez is közel állt hozzám, különösen az ember- és állattani része. Nagyjából tizedikes koromban már elhatároztam, hogy e két területen megyek majd tovább, így sokkal könnyebb volt dönteni a továbbtanulásról.

Peti, nálad hogyan alakult a pályaválasztás?

Peti: Nyolchónapos koromig Debrecenben éltünk, utána viszont kiköltöztünk Hajdúsámsonba, és ott végeztem el az általános iskolát, akárcsak a tesóim – mi a változatosság kedvéért kilencen vagyunk, öt lány, és négy fiú. 🙂 A középsulit már itt kezdtem el, a Brassai Sámuel Gimnáziumban, aztán pedig technikumot végeztem, mechatronikai képzésben. Úgy emlékszem, már érettségi előtt csatlakoztam az Egyetemi Gyülekezethez. Viszont ami a karriert illeti, nagyon sok minden akartam lenni.

Talán az asztalos szakma volt a legelső, nézegettem is, mennyire menne, de aztán végül úgy döntöttem, hogy nem ez kell nekem. Az volt vele a baj, hogy többnyire gyári munkában végzik, és ahhoz, hogy maszekban csináld, nagyon tehetségesnek kell lenned. Szóval hamar felfogtam, hogy ez nem fog menni. Tizedikes koromban a tűzoltóság érdekelt, sokat edzettem is rá, de kiderült, hogy szemüvegesek előtt zárva van az ajtó. De nem bánkódtam sokáig, mert utána sok változások történt náluk, olyan körülmények között pedig nem szerettem volna ott dolgozni.

Egy pillanatig az is eszembe jutott, hogy katona leszek, de erről hamar letettem – bár lehet ugyanaz volt a gond, ami a tűzoltóknál. A technikum alatt viszont egyre szimpatikusabb lett az elektronika – hála Istennek jelenleg is ezt csinálom, már harmadik éve a National Instrumentsnél. Tíz hónapig operátorként dolgoztam, azóta pedig javítótechnikusként végzem a munkám. Úgy érzem, megtaláltam a helyem.

Milyen hitéleti fejlődésen mentetek keresztül?

Cilla: A szüleinkkel együtt a Nagyerdei Gyülekezetbe jártunk gyerekkorunktól kezdve, hetedik osztályban pedig konfirmáltunk. Azon a nyáron volt egy felekezetközi tábor Tóalmáson, ahol elmondták, hogy pontosan mit is jelent, ha valaki megtér. Az egyik este megtérésre hívtak bennünket, ahol szívembe fogadtam Jézust személyes megváltómként. Mindig is elhittem amit a templomban tanítottak nekünk, hogy Jézus meghalt a bűneinkért és feltámadt, de akkor döbbentem rá, hogy ’Ja, ez a megtérés, hogy ezeket felvállalom az emberek előtt és elhiszem?’ Tulajdonképpen én ezt nevezném a megtérésemnek, annak ellenére, hogy hiányzott a pálfordulás, és inkább egy tudatos döntés volt a részemről.

Idősebb testvéreid példája mennyire befolyásolt téged és mennyire láttad úgy, hogy amit csinálnak, az jó?

Cilla: Ők is jártak ifibe, én is, nekem Árnika volt a példaképem – láttam, hogy milyen a hitélete, hogy hogyan növekszik, én viszont később értem el ezt a lelki fejlettséget. Én is érettségi környékén csatlakoztam az Egyetemi Gyülekezethez és itt találtam meg a helyemet.

Peti, nálad hogyan történt mindez?

Peti: Cillához hasonlóan én is keresztyén családban nőttem fel, és ami azt illeti, eléggé rongy gyerek voltam! Senki sem bírt velem, tanulni sem szerettem, előfordult, hogy matchboxokat robbantgattam, mindent tönkretettem. A megtérésem eléggé kontrasztos ebből a szempontból: volt egy gyülekezeti alkalom, amikor az Otthagyottak című filmet néztük – nagyjából 11 éves lehettem -, és akkor gondolkodtam el azon, hogy mi lenne velem, ha Jézus visszajönne. Vajon mit mondanék neki? Ha meghalnék, hova kerülnék?

Egyébként legnagyobb hatással egyik bátyám, Feri volt rám. Ő is rossz gyerek volt, és talán jobban megértett engem. Hamar megtaláltuk a közös hangot, lelki dolgokról is lehetett vele beszélni. Emlékszem, hogy a film nagyon nagy hatással volt rám: egy nap, suliból hazafelé végigbőgtem az utat, és nem tudtam, mi történik velem. Úgy éreztem, hogy hatalmas nyomás nehezedik rám, hogy a bűneimet meg kell vallanom, és meg kell térnem. Akkor hoztam meg a döntést, hogy Krisztushoz szeretnék tartozni, ezt követően pedig mintha minden problémám elillant volna.

Mivel nálunk, baptistáknál felnőtt keresztség van, később merítkeztem be, de az igazi döntés már tizenegy éves koromban megtörtént. Ekkoriban mentünk át egy másik gyülekezetbe, Debrecenbe, ahol felkészítőórákra jártam, ami olyasmi volt, mint egy konfirmáció-előkészítő. Maga a keresztség „három fordulós” volt: először egy lelkésszel kellett beszélgetnünk, aztán egy tanács, majd a gyülekezet előtt tettünk bizonyságot. Megkérdezték, mennyire befolyásol engem, hogy a bátyám is akkor fog bemerítkezni, én pedig csak meresztettem a szememet: „Erről nem is tudtam!” De nagyszerű érzés volt együtt végigmenni ezen az úton Dáviddal. 🙂

Ezt követően megváltozott a légkör körülöttem. A testvéreimmel is jobb lett a viszonyom, a szüleim pedig többet nem ültek le velem tanulni, tudták, hogy szorgalmasabb lettem, hiszen már nem a rosszalkodásba fektettem az energiámat! Amikor átjöttünk a debreceni gyülekezetbe, nagyon meglepődtem, hiszen itt láttam először keresztyén lányokat – Hajdúsámsonban ugyanis nagyjából a mi családunk jelentette az ifjúságot. Úgy éreztem, mintha kitörtem volna egy burokból, megnyíltam, és akkor kezdtem el rájönni különböző dolgokra. Azáltal, hogy kiszakadtam a korábbi közegből, Isten elkezdett formálni, barátokat találtam és felszabadultabb lettem, örömmel kezdtem el szolgálni.

Bátyáidtól nyilván hallhattál az Egyetemi Gyülekezetről – neked miért lett szimpatikus a közösség?

Peti: Például azért, mert hajnalokig bent maradtak társasozni, nagyon jól érezték magukat, éppen ezért már fiatalabb koromban is el-el nézegettem. Sikerült sok remek embert megismernem, így nem volt kérdés, hogy idejövök majd. A kezdet azonban nehezen alakult: egy hónap után elgondolkodtam, hogy lehet, nem ez az én helyem.

Miért?

Peti: Nem találtam a helyem, hiszen hiába ismertem többeket, mindenkinek megvolt a maga társasága, nem akartam púp lenni a hátukon. Számomra az jelentette a fordulatot, amikor meghirdették, hogy lehet a szolgálati csoportokba csatlakozni. Cilla nővére, Árnika már akkor a Konyhatündéreknél sürgött-forgott, számomra pedig nagyon szimpatikus volt, ahogyan mindenki nagy kedvvel teszi a dolgát. Megkérdeztem, hogy hol lehet csatlakozni, ezt követően pedig én is lelkesen belevetettem magam a szolgálatba.

Olyan ember vagyok, aki nem szeret csak kapni egy közösségtől, nagyon szeretek adni – csak így érzem magamat a helyemen. Miután befejeztem a sulit, otthagytam az Egyetemi Gyülekezetet, úgy gondoltam, hogy csak a Szappanos utcai Baptista Gyülekezetbe fogok járni.

Addig párhuzamosan vettél részt a két gyülekezet alkalmain?

Peti: Igen, ami munka mellett elég terhes lett számomra, és nem tudtam két helyen is ugyanabban a minőségben szolgálni. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy konyhatündérként jó volt, de szívesen kipróbáltam volna magamat valami másban is. Amikor  Cilla miatt visszajöttem az Egyetemi Gyülekezetbe, nyilvánvaló lett számomra, hogy más szolgálatot szeretnék végezni. Tavaly nyáron jöttünk össze Cillával és arra buzdított, hogy menjek a Zenekarba, így legalább együtt is tudnánk szolgálni – nem kellett sokat könyörögnie!

Mikor szeretted meg az éneklést?

Peti: Rólunk, baptistákról azt kell tudni, hogy minden gyülekezeti tag számára nagyon fontos az éneklés – furcsa volt megtapasztalnom, hogy ez református körökben nem mindenütt van így. Gyerekkorunktól kezdve ezt hallottuk, ebbe nőttünk bele. Édesapám zenélt a színházban, édesanyánk pedig gyerekkorától kezdve énekkari tag volt a gyülekezetben.

Hogy érzed, megtaláltad a helyed a zenekarban?

Peti: Igen!

Cilla, a te esetedben hogyan alakultak a szolgálatok?

Cilla: Engem Árnika hívott el egy alkalomra, ezt követően azonban egy hónapig nem tértem vissza, hiszen ugyanazt éreztem, amit Péter. Egyszerűen nem találtam a helyemet; Árnikának megvoltak a barátai, de aztán valahogy mégis elkezdtem járni. 2013 őszétől viszont, amikor elkezdtem az egyetemet, úgy döntöttem, hogy rendszeresen eljövök majd ide. Akkoriban a Zenekar tetszett meg leginkább, és mint fuvolás csatlakoztam a csapathoz.

A fuvola szeretete honnan származik?

Cilla: Amikor az iskolában hangszert lehetett választani, ez tetszett a legjobban – nővéreim is játszottak, Csepke csellón, Árnika pedig gitáron. Pontosabban zongorázni szerettem volna, de a szüleim lebeszéltek róla. Harmadik osztályosként azonban túl kicsi voltam a fuvolához, ezért két évig furulyáztam és csak utána kezdhettem el a fuvolát. Kilencedik osztály végén viszont abbahagytam, mert úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Rengeteg tehetséges gyereket láttam magam körül, és azt gondoltam, nem tudom megütni a szükséges szintet. Az egyik oktatóm is utalt rá, hogy nem akarok-e átmenni más hangszerre, mert az új tanár örülne egy volt fuvolásnak…

A szüleim azonban mindig noszogattak, hogy járjak, de a következő oktatómnál sem láttam fejlődést, ezért otthagytam. Ekkor csatlakoztam a Nagyerdei Gyülekezet ifis zenekarához, ahol azt gondoltam, hogy bár egy zeneiskolában nem voltam kiemelkedő tehetség, de Istennek nem a tudásom a fontos. Egyébként a mai napig tagja vagyok az ottani Zenekarnak, de az ott kevesebb alkalmunk van zenélni, mint az Egyetemi Gyülekezetben. Sajnos néhány hónapja a fogszabályzóm miatt le kellett tennem, hiszen nem tudom úgy megfújni a hangszert, ahogyan azt kell, – ezért helyette gyakrabban éneklek. Amikor elkezdtem ide járni, gondolkoztam a konyhatündérkedésen is, de ez nem lett volna összeegyeztethető a zenekari próbákkal. Inkább csak segédkeztem, amikor az alkalom úgy hozta.

Úgy érzed, ki tudsz teljesedni a szolgálatban?

Cilla: Amíg fuvoláztam, addig igen. Szerintem Isten azt akarta, hogy ezzel szolgáljam őt, annak ellenére, hogy nem tudtam tökéletesen csinálni.

Számotokra mi a legemlékezetesebb az Egyetemi Gyülekezetből?

Peti: Nekem a kiszállások és a kirándulások!

Cilla: Régen nagyon szerettem a grillpartikat…

Csak régen? 🙂

Cilla: Most is! Csak volt egy év, amikor egyáltalán nem tudtam menni, ez pedig nagyon elszomorított. Akkoriban volt olyan, hogy meg kellett ismerkedni három új emberrel, és hasonlók, most azonban ez már nincs meg. Nekem a kezdeményezés része nehezen ment, ha viszont hozzám jöttek oda, akkor nagyon szívesen elbeszélgettem mindenkivel. Egyébként nálam is előkelő helyen szerepelnek a kirándulások és a tavaszi találkozók.

Mesélnétek arról, hogyan ismerkedtetek meg?

Peti: Korábban barátok voltunk, Árnika révén ismertem meg Cillát.

Cilla: Nagyjából négy éve, amikor gimi vége felé jártam, és elkezdtem látogatni az Egyetemi Gyülekezet alkalmait. Érdekes, hogy amikor az emberek barátként ismerik meg egymást, akkor nem gondolnak többre. Azt már az elejétől fogva láttam, hogy Péter milyen értékekkel rendelkezik, és azok nagyon vonzóak is voltak számomra, de úgy tekintettem rá, mint egy nagyon  jó barát, akivel meglehet találni a közös hangot. Ez tavaly nyárig nem is változott.

Peti: Akkoriban szerveztem egy lakásavató-féleséget, sőt, nem is egyet, Cilla pedig azt hiszem csak a másodikra tudott eljönni. Több pár is tiszteletét tette, mi pedig sokat lógtunk együtt, és rákérdeztek, hogy együtt vagyunk-e? Persze ez nem volt így, de már a nap folyamán észrevettük, hogy egyre többször dobálom neki a frizbit – ekkor gondoltam rá először, hogy lehetne több is közöttünk. Korábban azért nem, mert elkerültem Debrecenből, hiszen Komáromban kaptam munkát. Azóta már kétszer is elbúcsúztam az Egyetemi Gyülekezettől, de mindig visszatértem.

Szóval azon az alkalmon gondoltam először arra, hogy ’mi lenne, ha?’, viszont Cilla tíz napra elutazott Sopronba, nekem pedig volt időm ezalatt átgondolni a dolgokat. Amikor hazajött, újabb találkozót szerveztem, amely elvileg egy randi lett volna vele, csak még nem volt merszem a szemébe mondani az érzéseimet. 🙂 Viszont ő utalt rá, hogy mehetnénk kettesben is…

Szóval gyakorlatilag ő dobta fel a labdát?

Peti: Igen!

Cilla: Valójában úgy volt, hogy eleinte senki sem akart eljönni a baráti körünkből, aztán arra gondoltam, hogy akkor ketten is elmehetünk.

Peti: Előtte még voltunk hullócsillag-nézésen, akkor azonban nem beszéltünk sokat – haza is akartam kísérni, de nem jött össze. 🙂

Tiltakozott? 🙂

Peti: Nem, hanem a többi srác mondta, hogy úgyis arra laknak, és majd ők hazakísérik – úgy látszik, nem nagyon vették a lapot. 🙂 Később aztán közös biciklitúrán is részt vettünk – nem kettesben -, majd azt mondtam neki, hogy főzhetnénk is – meghívattam magam ebédre! 🙂

Cilla: A szüleim elutaztak, más pedig nem volt otthon, és Péter felajánlotta, hogy segít az ebéd elkészítésében. Sejtettem, hogy egyszer felmerül az együttjárás gondolata, de amikor Péter megkérdezte, hogy lehetne-e a több közöttünk, még időt kértem tőle, hiszen szerettem volna, ha Isten vezet a dologban. Nagyjából két hetet kellet várnom arra, hogy ez így legyen.

Mit tartotok a keresztyén párkapcsolat legfőbb értékeinek?

Peti: Azt, hogy nem csak a hétköznapi dolgokat tudjuk megbeszélni egymással, hanem a lelkieket is. Hogy ő hogyan értelmezi és éli meg a dolgokat, és hasonlók. Egyedül nem látjuk teljes egészében Istent, de ha minél többen vagyunk, annál pontosabb képet kapunk róla. Én csak pozitívat tudok Róla mondani, más viszont lehet, hogy nem feltétlenül ezt az oldalát látja. Mindig nagyszerű olyan impulzusokat kapni, hogy ’de jó, másképp is lehet gondolni!’ Egy keresztyén párkapcsolat és házasság szerintem akkor működik jól, ha ketten összerakják ezt a látást, és egy lesz belőle.

Megosztanátok, milyen hobbijaitok vannak?

Peti: A zenélés magától értetődő mindkettőnknél 🙂

Együtt is szoktatok?

Peti: Korábban többször, mostanában azonban nehezebb összeszervezni. Ami engem illet minden, ami sport! Futás, kerékpározás, úszás – az utóbbi időben békalábakkal próbáltam, így sokkal gyorsabban lehet úszni. Amikor Szicíliában jártam, nagyon megtetszett a szabadmerülés, itt Debrecenben, vagy a környéken sajnos nincs olyan víz, ahol ezt űzni lehetne. Régen sokat longboardoztam is, mára inkább a biciklizés vette át ennek a helyét.

Milyen távlati céljaitok vannak?

Cilla: Miután befejezem az egyetemet, szeretnék maximum egy-két évet dolgozni, utána pedig jó lenne családot alapítani. Ami pedig a hitéletet illeti, szeretnénk bekapcsolódni az új gyülekezetbe, megtalálni a helyünket, és közösen szolgálni.

Peti: Mivel nemrég eljegyeztük egymást, szeretném Cillát elvenni feleségül, szeptembertől pedig egyetemre fogok járni az Óbudai Egyetem Kandó Kálmán Villamosmérnöki Karára, levelező tagozaton. Úgy érzem, sokkal több van bennem, mint amit most csinálok, viszont a National Instruments tetszik, mint cég, szeretnék hosszú ideig itt maradni a városban.

Cilla: Az egyetem miatt szóba került Budapest is, persze ideiglenesen, de nagy kérdés, hogy hol töltöm a gyakorlatomat, hiszen bárhová kitehetnek majd.

Biztosan nem raknak el az ország másik végébe!

Cilla: Sajnos de. Azt hallottam, hogy nem nagyon veszik figyelembe, hogy honnan jöttél. De bízom benne, hogy valahol a környéken, vagy talán ideiglenesen a fővárosban fogok dolgozni – élni viszont nem szeretnénk ott.

Beszélgetésünk végén megosztanátok kedvenc igéteket?

Cilla: Nekem az, amelyiket a konfirmációmra kaptam áldásként: „Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!” (Zsolt 37,4) Ezt elég sokszor megtapasztaltam már az életemben.

Peti: Az enyém az „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)

Interjú: Dezső Attila