Ebben a hónapban nem is találhattunk volna két ennyire különböző, mégis hasonló életúttal rendelkező gyülekezeti tagot egy könnyed, mégis mély beszélgetésre. Jorcsák Vivien és Dolmán István legutóbbi interjúnkban elmesélték, mit is jelent pontosan a címben foglalt állítás, hogy milyen Mátészalkáról naponta bejárva Debrecenbe Isten dicsőíteni, mi köze van egy sportedzőnek egy virágkötőhöz, és hogy miért tartották fontosnak, hogy már egyetemi éveik elején csatlakozzanak gyülekezetünk szolgálóihoz. Ismerjétek meg őket!

Mivel foglalkoztatok egyetem előtt, miért abba az irányba indultatok el, ahol most vagytok?

Vivi: Tősgyökeres pécsi vagyok, és amikor végeztem a gimiben, meg sem fordult a fejemben, hogy KLM-re jöjjek (a KLM a Katekéta-lelkipásztori munkatárs szak kedvelt rövidítése – a szerk.). Pedig a hittantanárom ajánlotta, és bízott benne, hogy ezt választom, de sok más tizennyolc éveshez hasonlóan úgy voltam vele, hogy jobban tudom, mit akarok. Akkoriban is nagyon foglalkoztatott a sport, így kezdtem el a sportszervezőit a Pécsi Tudományegyetemen. Ide három és fél évig jártam nappalira, jelenleg passzív vagyok a levelező képzésen. Amíg nappalira jártam, az idő alatt megcsináltam egy virágkötői és egy sportedzői képzést is.

Miből fakadt nálad a sport szeretete?

Vivi: Világéletemben egyaránt szerettem az aktív és passzív sportot, és több területen is kipróbáltam már magamat: hatodik utáni nyáron volt olimpia (Athénban – a szerk.), ahol nagy örömmel követtem a dzsúdó eseményeit, ráadásul édesapám, Jorcsák József is edzőként dolgozott, és teszi azt mind a mai napig. Így jutottam el oda, hogy másfél évig cselgáncsoztam, aztán társastáncoltam, általánosban kipróbáltam még a kosárlabdát, az úszást és a focit is. Később, gimiben tagja voltam a lánycsapatnak is, mellyel bajnokságon is részt vettünk, sőt, nyertünk. Apa által, aki azért elég komoly név a szakmában, közel kerültem a kick-boxhoz is, .

Nagyon szerettem a küzdősportokat, viszont mindig is problémát jelentett számomra, hogy ütöm a másikat, miközben hittanon arról volt szó, hogy ’szeressük egymást gyerekek’. 🙂 De mozgás szempontjából tetszett, sikerült eredményeket elérnem. Viszont beszereztem egy-két monoklit is melléjük – a pécsi sebészeten elég jól ismertek engem! Tesómék szintén versenyeztek; volt olyan időszak, hogy hárman mentünk egyszerre valahová.  Egyébként a sportedzői képesítésemet kick-boxból szereztem anno.

Nem is dolgoztál ezen a területen?

Vivi: Sajnos nem, viszont gondolkoztam az önvédelmi képzésen.

A virágkötői ötlete honnan jött?

Vivi: Nagyon szeretem a virágokat, általános suliban nagy vágyam volt, hogy megcsináljak egy virágkötőit. S mikor jött a lehetőség Anyának, hogy elindulhat egy ilyen képzésen, akkor átruházta rám. Sikerült, és nagyon élveztem! Komolyan ezzel sem foglalkoztam – Facebookon van egy mappám, ahol saját virágaim láthatóak, melyeket barátnőimnek csináltam diplomaosztóra, és így tovább.

Ezután elvégeztem egy jelnyelvi interkulturális kommunikációs szakértő képzést, melyet az egyetemen belül hirdettek meg. Ennek az volt a lényege, hogy az elvégzése után átmehetünk olyan helyekre, ahol siketek is megfordulnak, úgymond, hogy hidat képezzünk a halló emberek és közöttük. Nagyon érdekelt, de kevés lehetőség volt a továbblépésre, mert például a jelnyelvi vizsgának sajnos elég borsos  az ára.

Ezt már a KLM követte, igaz?

Vivi: Igen! Egyszerűen belső késztetést éreztem, hogy utánanézzek ennek a pályának. Tudtam, hogy újra kell érettségiznem, megcsináltam az emelt irodalmat, viszont a Felvin keresztül nem tudtam beadni a jelentkezésemet. A hittantanáromtól hallottam Nagykőrösről, viszont mivel néhány napom volt beadni a papírokat, nem is tudtam felvételizni. Aztán elkezdtem keresgélni, és véletlenül találtam meg a katekéta-lelkipásztori munkatársi képzést, amely nagyon megtetszett. Sárospatakon, Debrecenben és Pápán indítottak ilyen szakot: Sárospatakot ki is lőttem, nehezen tudtam volna beadni Anyáéknak, hogy félévente csak egyszer megyek haza.

Nem mintha most gyakrabban mennél, igaz?

Vivi: Kéthavonta egyszer! 🙂 Legközelebb karácsony előtt utazom majd. Szóval maradt Pápa és Debrecen. Utóbbi jobban tetszett, szépen lassan beadagoltam otthon, hogy ezt szeretném. A lelkészemtől beszereztem a szükséges papírokat, a hittantanárom pedig kérés nélkül adott ajánlást! Ha találkozok vele, a mai napig azt mondja, hogy akkora boldogság számára, hogy én itt ’fent’ vagyok, és ezt tanulom. Úgy jöttem el Debrecenbe, hogy életemben nem jártam még itt. Első alkalommal olyan sokáig maradtam, hogy nem tudtam volna hazaérni még aznap – nagyon rosszul jártak a vonatok, bár nem mintha, most jobb lenne a helyzet. 🙂 Bent maradtam a koliban, elmentem moziba, felfedeztem a várost, és megpróbáltam nem eltévedni.

Pisti, megismerhetjük a te történetedet is?

Pisti: Persze! A gyerekkorom annyira telt messze Vivientől, hogy az érettségiig nagyjából a hegy másik oldalán éltem – ő Pécsen, én pedig Komlón. Ahogyan teltek-múltak az évek, a kis Istikéből nagy kamasz lett: általánosban még jártam hittanra, aztán viszont képbe került a zeneiskola, így „valahogyan” nem jutott rá időm. Az öt napból négyet ott töltöttem, egyet pedig aludtam.

Honnan az indíttatás a zene felé?

Pisti: Édesapám szerette volna, ha megtanulok valamilyen hangszeren, nekem pedig nagyjából két hétbe telt, hogy megszeressem. A zeneiskolát szintetizátor-szakon kezdtem el, ezt követte aztán később a klasszikus zongora. Középsuli végén persze elérkezett a pályaválasztás ideje. Első ízben a zeneművészetit vettem célba, klasszikus zongoraművészként, ám ez a szak nem indult Pécsen. Maradt Debrecen, és Pesten a Liszt Ferenc, ez utóbbira bekerülni viszont nagyon nehéz, hiszen a felvételi rendesen megrostálja a hallgatókat. Beadtam a jelentkezésemet Debrecenbe, de biztosítékként mást is meg akartam jelölni. Mivel akkoriban éltem a „kocka-korszakomat”, és szerettem gépezni, úgy voltam vele, hogy legyen a mérnökinformatika. A zeneművészetire sajnos nem tudtam eljönni felvételizni, így az kiesett, az infó viszont összejött.

Ott milyen élmények értek?

Pisti: Egy tanáromnak három hónap alatt sikerült összetörnie a kezdeti lelkesedésemet, onnantól kezdve pedig úgy tekintettem a számítógépre, mint egy púpra a hátamon. A ’Bevezetés az informatikába’ című tárgyat tartotta, ahol konkrétan azt csináltuk, amiből leérettségiztem. Amikor megkérdeztük, hogy be kell-e egyáltalán járnunk, közölte, hogy ez ugyanúgy hiányzásnak minősülne, neki pedig ezt kell tanítania. A másik nagy csapást az egyik előadás jelentette: Megdöbbenve vártuk a ’Tények és tévhitek a számítógépes vírusokról’ című órát, hogy mi az, amit esetleg rosszul tudunk, aztán megjelent az első dia, hogy a ’számítógépes vírusok nem az interneten, hanem kizárólag floppyn terjednek’. Szegény tanárnőt ekkor 137 diák hangosan kiröhögte, és amikor megjegyeztük, hogy ez a diasor kissé elavult, közölte, hogy ha valaki a csoportból frissíti, akkor frissítve lesz. Bennem egy világ dőlt össze, hogy ilyen tanárok tartanak nekünk alapozó tárgyakat. Másik órán az oktatónk alapnak vette, hogy mindenki tud programozni, ez pedig végképp elvette a kedvem az egésztől – annak ellenére, hogy az elektronikai és fizikás részét simán meg tudtam csinálni. Ami Debrecent illeti, sokat jelentett, hogy édesapám Nyíregyházán kapott állást, amelyből Mátészalkára költözés lett, és azóta is ott élek.

Egyetem elején nem kaptam kolit, viszont gyorsan találtam egy jónak tűnő albérletet – aztán kiderült, hogy a lakótársak annyira nem azok, ahogyan a szomszédok sem. Előfordult, hogy estig tanultam a fizika zh-ra, fél kilenckor lefeküdtem aludni, de amikor negyed tízkor ki akartam menni a wc-re, két egyenruhás rendőr fogadott, kérdezve, hogy itt lakok-e, mert a szomszédok feljelentettek minket hangoskodásért. Úgy voltam vele, hogy ezt a sztorit nem kellene erőltetni, majd télen vitába keveredtünk a főbérlővel a túlságosan magas rezsi miatt, ezért búcsút is intettünk egymásnak. Innen jött az életem érdekes része, a Mátészalkáról történő bejárás.

Vivi: Mivel te is ’lentről’ jöttél, hogyan szoktad meg az itteni beszédet?

Pisti: Nehezen!

Mint tősgyökeres alföldinek, elmagyaráznátok, hogy mi volt furcsa pontosan?

Vivi: Rengeteg szót másként használnak, és néha kioktatnak, hogy ezt másképp mondják.

Például?

Vivi: A pulya 🙂 (gyerek – a szerk.)

Pisti: Nekem megvolt az az előnyöm, hogy egyik nagymamám Vitkán (1969-ig önálló település, azóta Vásárosnamény része – a szerk.) született, és hozta magával az ízes tájszólást, így egy-két dolog rémlett már tőle. Egyébként a szavak mellett az emberek is másak itt: ha Baranyában például úgy lépsz le a zebráról, hogy nem néztél körül rendesen, akkor valószínű, hogy elütnek, errefelé azonban megállnak, és elengednek. Furcsa volt megszokni, hogy nem kell verekednem azért, hogy átmenjek az úton!

Vivi: Az viszont már kevésbé tetszik, hogy például a villamoson az emberek nem figyelnek a másikra, csak mennek előre, fellökve mindenkit.

Pisti: Ez a fiatalabb generációra jellemző leginkább.

Vivi: Nem, az idősebbeknél is előfordul. Nem várják meg, hogy leszállj, egyből jönnének fel!

Pisti! Ez mindenhol igaz!

Vivi: Nem, Pécsen megfigyeltem, hogy megvárják. Ami a szavakat illeti: nemrég azt mondtam a gyakorlati héten, hogy ’még két óra van vissza’, erre néznek rám, hogy ’nem azt akartad mondani, hogy még két óra van hátra?’ Mondom nem, én így mondom. Ugyanilyen vita van az ’ideadod-odaadod’ használatából. Olyan kioktatást kaptam egyszer ezért, hogy nem így van! Viszont amikor első évben két hónap után hazamentem, azt mondták nekem: ’Vivien, beszélj már magyarul!’

Visszatérve az egyetemhez: először levelezőre akartam beadni, de győzködtek, hogy gondoljam meg, nem jönnék-e nappalira. Mivel otthon sokat segítettem nagyszüleimnek, nehéz volt elszakadni. Úgy érzem viszont, hogy nagyon jót tett, hogy eljöttem ide. Szóval adott volt a lehetőség, hogy átmenjek nappalira, és egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult. Mivel azonban előtte magam voltam, a kolit és a szobatársakat kicsit nehezemre esett megszokni.

Az is beletelt egy kis időbe, hogy átálljak azt illetően, hogy teljesen mást csinálok, mint azelőtt, de sikerült. Az első év tavaszi félévében beléptem a Kántusba, egy félévig aktív tagja is voltam, és akkor kezdtem el járogatni az Egyetemi Gyülekezetbe. A következő félévben sajnos ott kellett hagynom a kórust egy vállsérülés miatt – miután az otthoni kezelés nem használt, Debrecenben gyógyulgattam tovább. Az elmúlt két évben remekül teltek a tanulmányaim, de mivel az évfolyamunkon első évben csak ketten voltunk KLM-en, több órán áttettek minket a levelezősökhöz – noha nappalira jelentkeztem, mégis ott kötöttem ki! 🙂 Mivel ezek az órák általában pénteken-szombaton voltak, nem igazán tudtam hazajárni; elég zsúfolt volt ez az időszak.

Pisti, hogyan szoktad meg a bejárást Mátészalkáról?

Pisti: Reggel vonat, napközben suli, este haza – ennyiből álltak a napjaim. Közben otthon jártam az ifibe, hiszen a zeneiskola végén a szabadidőm is több lett, és úgy voltam vele, hogy folytatnom kellene, amit valamikor gyerekkoromban abbahagytam. Időközben párt találtam, ő is itt tanult Debrecenben, majd egyik este kézen fogott, és elhozott az Egyetemi Gyülekezetbe. Mintha egy külön világba csöppentem volna a református egyházon belül. Előtte bárhol voltam, ferde szemmel néztek rám, hogy se öltöny, nem is konfirmált, és hasonlók. Itt viszont mindenki olyan szeretettel fogadott, hogy azonnal megkedveltem az egészet. Ezért eljöttem a következő, majd az azt követő istentiszteletre, és itt is maradtam.

Maga a hit soha nem volt kérdés nálatok?

Pisti: Az nem, hogy Isten létezik-e, vagy sem, hiszen ennek az egésznek, amit világnak hívunk, valahogyan meg kellett születnie. Az már egy hosszabb folyamat végét jelentette, amikor néhány évvel ezelőtt konfirmáltam egy kiadósabb Alpha-kurzus után. Mivel jártam hittanra, az alap adott volt, igazán azonban a konfirmációmkor tértem meg. Az volt az a pont, hogy akkor itt most egy kicsit több minden fog változni. 🙂 Eleinte nagyon kellemes csalódásként éltem meg a közösséget, mert amikor bejöttem, a fél mátészalkai ifivel szembetaláltam magam. Még javában fent voltunk a karzaton, ahol komoly klikkesedés zajlott: egyik oldalon ültek a szalkai ifisek, a másikon pedig azok, akik a miskolci Lévay gimiből érkeztek. 🙂 Persze később jöttek mások is, aztán egyre inkább összemosódott a társaság, amely még otthonosabbá tette az egészet. Egyébként az otthoniaktól hallottam már a gyülekezetről, de a bejárás miatt a szerda este hét óra eleinte elég húzósnak bizonyult. Néha viszont sikerült megoldani, hogy akkor ne kelljen hazamennem.

Aztán jött a templomtér-felújítás, leköltözés, egyre többen lettünk, és szépen lassan az is kiforrta magát, hogy beszálljak a gyülekezeti szolgálatba. Először csak a keverőpult mögött voltam, majd az egyik alkalmon, imádság közben jött a gondolat, hogy mi lenne, ha a másik oldalon állhatnék, a zenekarban. Eleinte felváltva csináltam a kettőt, de a hangosítás szépen lassan abbamaradt. Nekem egyfajta otthonommá vált a gyülekezet.

Vivi: Mióta az eszemet tudom, azóta nem volt kérdés számomra Isten létezése. Nagymamám a római katolikus többségű Mecseknádasdon lakott, ahol a református lelkész kéthetente házi istentiszteleteket tartott. Amikor nyáron nála nyaraltunk, felkeltett minket, felöltöztetett, én pedig nagyon vártam az alkalmakat. Később érdekes volt, hogy úgy kezdtem hittanra járni, hogy otthon azt hitték, napköziben vagyok, a napköziben pedig úgy, hogy elengedtek hittanra. Egyszer viszont lebuktam, mert előbb jöttek értem. 🙂 De aztán megbeszéltük, és engedtek, majd húgomat is beíratták hittanra. A pécsi refibe pótfelvételivel kerültem be, mert előtte más volt tervben, a hittantól viszont kissé eltávolodtam a vallástanár miatt. Később azonban új oktatót kaptunk, majd tizenegyedikben előrehozott érettségit tettem hittanból – és tesiből. Mindenki kérdezte, hogy miért, erre pedig csak azt tudtam válaszolni, hogy soha nem lehet tudni, mit hoz az élet. Eléggé bejött a sport és hittan része is, nem?

Úgy gondolom, Isten megvárta, hogy megérjek erre a feladatra. Nagyon sokat változtam itt – néha szoktam verseket írni, és ha a legutóbbikat összevetem a régebbiekkel, egyértelműen látom, mennyit fejlődött a hitem. Ez elmondhatatlanul jó érzés! A tudat, hogy nem vagyok egyedül, rengeteg nehézségen átsegített már. Tudom, hogy rengeteg dologban kell még fejlődnöm, például jobban meg kell ismernem magamat. Amikor idekerültem, az önbizalmam a béka feneke alatt volt, mostanra viszont eljutottam oda, hogy engem igen is lehet szeretni, és hogy azt a szeretetet, amit kapok, azt át tudom adni. Sajnos sok bántásban volt részem, és érzem, hogy még vannak bennem sérelmek. Akármit teszünk, ezek a dolgok bennünk maradnak: ha nem is egy méretes faág, egy kis tüske biztosan ott lesz. Viszont amikor a gimibe visszatérve találkoztam egyik volt iskolatársammal, akiről tudtam, hogy mennyit ártott nekem, el tudtam engedni a történteket.

Folyamatosan érzem, hogy Isten milyen változást végez bennem, és hogy megmutatja, nem szabad azt csinálnom, amit velem tettek. Minden rosszban van valami jó, csak néha nehéz megtalálni. Ha rossz a hetem, Isten akkor sem engedi, hogy rossz érzéssel hajtsam párnára a fejem. Mindig van egy kis apróság, aminek aznap tudok örülni. És erre próbál formálni, hogyha én tanítok majd, ezt tudjam átadni, hogy ott van mindenben. Ebben a rohanó világban hajlamosak vagyunk elmenni mellette, pedig a csoda körülöttünk van. Az Egyetemi Gyülekezet – melyről az egyetemen hallottam – kirándulásai, például Túrricsére, pontosan ide tartoznak.

Nagyon durva belegondolni, hogy Isten milyen szinten ott volt egyes helyzetekben, úgy, hogy észre sem vettem. Volt „lázadó” korszakom, hogy csakazértis sportszervezőre mentem, de megadta a szabadságot: itt ledőlt minden, és a lelkemet is szabadnak érzem. Igen, történnek rossz dolgok, de kivel nem? Már legalább egy éve, hogy jól vagyok. Persze néha megpróbálom versbe foglalni a gondolataimat, de vannak olyan érzések, melyeket körül lehet írni, kimondani azonban nem.

Pisti, hogyan élted meg a szolgálatodat, és hogyan kerültél a zenekarvezetői pozícióba?

Pisti: Visszagondolva a szolgálatokra, érezhető a hitbeli fejlődés nálam is. A legelején azért vágtam bele, mert szerettem csinálni. Persze Isten csak munkálkodott bennem, és eljutottam odáig, hogy nem csak azért csinálom, mert szeretem, hanem mert ez Istennek is tetszik. Az évek során megéltem egy vezetőváltást is, változott a zenekar arculata, igyekeztünk minőségibb munkát végezni. Amikor legutóbbi vezetőnk, Kovács Áron távozott, felmerült a kérdés, hogy ki veszi át a zenekart. Persze végzettségem miatt többen is kikérték a véleményemet, és némi huza-vona után nekem kellett tovább vinni a csapatot.

Ezzel együtt presbiter is lettem, amit hatalmas megtiszteltetésnek éltem meg, ugyanis nem mindenkinek adatik meg, hogy közvetlenül is beleszóljon egy gyülekezet életébe és munkájába. De idővel rájöttem, hogy egyedül nagyon nehéz vezetni a zenekart: egyrészt rengeteg időbe került, ott volt az egyetem, dolgoztam is mellette, ráadásul akkor még bejártam Debrecenbe. Így alakult, hogy a Szabó Angi csatlakozott hozzám. Áron távozásakor volt szó róla, hogy ő vezeti majd a zenekart – hogy miért én lettem, az számomra is rejtély, de ha így alakult, próbáltam a legjobbat kihozni belőle. Hála Istennek, így sikerült megosztani a szolgálatot: a nagyobb projekteket én viszem, például amikor a Kirchentagon voltunk, ő pedig a mindennapos dolgokkal foglalkozik – az év eleji tervezést még együtt csináltuk, aztán a végrehajtását már ő felügyelte/felügyeli. Viszont amennyire lehet, igyekszünk demokratikusan működtetni a zenekart.

Vivi, téged hogyan fogott meg a konyhatündérkedés?

Vivi: Mindig is szerettem segíteni, itt a gyülekezetben pedig folyamatosan kerestem rá az alkalmat. Kevesen tudják, hogy a játéksarokban is benne vagyok, ez azonban egy külön beszélgetés témáját adhatná. Mindig próbáltam segíteni, istentiszteletek előtt vagy után, az első karácsonyi vacsorám után úgy örültem, hogy beszabadulhattam a konyhába. Mivel a konyhatündérek korábbi társvezetője, Radnóti Enikő már nem tudta továbbvinni a szolgálatot, én szívesen felajánlottam, hogy csinálom helyette. Nagy változást nem jelentett, hiszen eddig is ott voltam, talán csak annyiban, hogy most már én is megmondhatom – Finta Eszterrel közösen –, hogy mit készítsünk. 🙂

Mit tartotok az Egyetemi Gyülekezetben töltött éveitek legjobb élményének?

Pisti: Egy sztorit tudnék kiemelni: az egyik istentiszteleten nagyjából 150-en voltunk, Dani nagyon örült neki, és azt mondta, hogy ha a jövő héten kétszer ennyien leszünk, akkor el fog mosogatni. Én azt válaszoltam rá, hogy jó, akkor jövő héten mindenki hoz magával még egy embert! Arra gondoltam, hogy egyből el kell kezdeni szervezni, hogy összejöjjön a létszám. Úgy vélem, egyszerre nem lesznek itt ennyien, viszont a másik két közösséggel együtt már kezdünk közelíteni hozzá. 🙂

Zenélés terén?

Pisti: Igazán nem tudok mit kiemelni. Amióta átvettem a zenekar vezetését, azóta abszolút módon az Istennek szóló szolgálatról szól az egész. Nem tudok mit kiemelni, minden alkalom különleges a maga módján. Számomra nincs két ugyanolyan istentisztelet, mindig találok benne új kihívásokat. Persze ki lehetne emelni a Kirchentagot, az Ez az a napot, a CD-felvételeket, de nincs értelme.

Hogyhogy?

Pisti: Számomra ezek ugyanolyanok, mint egy szerdai istentisztelet. Persze, jó élmény volt három napig bezárva lenni egy stúdióban, és éjjel-nappal dolgozni, hajnali kettőkor mondani, hogy „azt a három hangot tegyük oda, aztán menjünk aludni”, de minden alkalomnak ugyanezzel a lelkesedéssel vágok neki. Nekem az istentiszteletek élmények sorozatát jelentik, melyeken keresztül közelebb kerülhetek Istenhez.

Vivi: Nekem kettő is eszembe jutott. Előfordult, hogy hajnali fél hatkor mentünk vissza a koliba egy társasjátékozás után, a másik, pedig amikor a konyhában vagyok, és készítjük elő az alkalmakat. Istentisztelet előtt többen is betérnek, mondván, ’Ó, van tea? Ugye kaphatok?’ Ilyenkor lehet a legjobbakat beszélgetni, akár lelki dolgokról is. De nem csak a konyhában, hanem a környékén. Mivel alkalom előtt és után is rohangálok, mint a mérgezett egér :), nem igazán tudok társalogni az emberekkel, ezért nagyon jól esik, ha legalább az előkészületek alatt sikerül, néhány perc erejéig, és lelkiekben feltudok készülni az istentiszteletre.

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Pisti: Elsősorban szeretném befejezni a tanulmányaimat, majd elhelyezkedni lehetőleg Debrecenben vagy a közelében. Ha lehet, és ha a munkám is engedi, jó lenne a gyülekezet tagjának maradni. Későbbi célom a családalapítás, előtte azonban még szeretném megteremteni az alapokat ehhez.

Vivi: Sokan kérdezték már tőlem, hogy hol képzelem el a jövőt, ha végzek. Itt maradok Debrecenben, vagy hazamegyek? Erre mindig azt válaszoltam, hogy nem tudom, mert még van időm eldönteni. Az egészet Istenre bíztam, hogy majd Ő megmutatja, Pécsen, vagy Debrecenben képzel-e el engem.  Ennek köszönhetően az utóbbi időben már egyre biztosabb vagyok abban, hogy nekem haza kell mennem. Elsősorban viszont előttem álló vizsgaidőszakra és a tavaszi végzésre koncentrálok.  Na meg persze a nyelvvizsgára sem ártani már végre jobban ráfeküdni. 🙂 A viccet félretérve, remélem, hogy tavasszal végzek, és hogy jövőre, a tanítás mellett sikerül majd befejeznem a másik sulimat is. Persze azért az öt-tíz éves tervben a családalapítás is benne van. Már csak a megfelelő alany hiányzik hozzá! De bízok Istenben, hogy amikor eljön az ideje, megmutatja a másik felem, akivel leélhetem az életem. 🙂

Beszélgetésünk végén megosztanátok a kedvenc igéteiket?

Pisti: Az enyém Máté evangéliumának 7. részéből az első vers: ’Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!’
Egyrészt sokáig kellett küzdenem azzal, hogy anélkül ítélnek meg emberek, hogy igazán ismernének, és ez a rövid szakasz figyelmeztetett arra, hogy én ne kövessem el ezt a hibát. Másrészt pedig rávilágított arra, hogy azok, akik ítélkeznek felettem, Istennek kell számot adjanak erről, és nekem ezt nem kell komolyan vennem, hanem csak megbocsájtani úgy, ahogy Isten is megbocsájtott nekem.

Vivien: Kettő is van, amelyek sokat jelentenek számomra: ’Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.’ (Mt.12,34) az egyik, a másik pedig: ’De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.’ (Ézs.40,31)

Köszönöm a beszélgetést, Isten áldása legyen életeteken és szolgálatotokon!

Dezső Attila