Az imádság fontossága

Emlékszem, amikor anya megtanította a nővéremnek és nekem a Miatyánkot. Körülbelül négy vagy ötévesek lehettünk. Emlékszem arra is, hogy az elején nem értettem, miért kell lefekvés előtt elmondani ezt, mert a konvencionális dolgokat akkor sem nagyon szerettem. De mivel a szüleink ezt kérték tőlünk, hát úgy soha nem feküdtünk le, hogy ne imádkoztunk volna. Apa azt mondta, hogy így lehet beszélgetni Istennel.

Gyerekkoromban ez az egy imádság volt, amit minden lefekvésnél elsőnek elmondtam, hogy túl legyek rajta, és ezek után rátértem a dolgok üzleti részére: „Istenem kérlek add, hogy kapjak egy életnagyságú Malibu Barbie-t, aki beszélni is tud!” Vagy: „Kérlek, Istenem holnap ne én feleljek magyarból!” Vagy: „Édes Istenem, add, hogy a karácsonyi ünnepségen a Jancsik Tibi mellém üljön!” Cserébe persze ezért nem ajánlottam semmit, és bocsánatot sem kértem semmiért. Magyarul elég egyoldalú volt ez a „beszélgetés”.

A templomban az imádságokra sosem figyeltem, csak a személyes imádságnál, amikor később már arra kértem Istent, hogy legyünk egészségesek. A gimiben már sokkal jobban érdekelt Isten, mert éreztem és hittem abban, hogy velünk van. A szüleim azt mondták, hogy mindig van miért hálát adnunk és soha ne legyünk nagyképűek vagy mohók. A hálaadás fontossága a gimnáziumi éveim alatt kezdett tudatosodni bennem, de csak akkor, amikor sikert értem el, vagy valami szörnyű dolgot láttam vagy hallottam magam körül, például egy beteg gyereket a szüleivel. Ha kudarc ért, nem adtam hálát, mert éppen a csalódással voltam elfoglalva.

A gondolat, hogy Istennek terve van velem, még csak eszembe sem jutott, még az érettségi után sem. Egy évvel később felvettek az egyetemre, de az imádság számomra még mindig egy kötelező „kör” volt lefekvés előtt. Éreztem ugyan, hogy van egy felsőbbrendű hatalom, és hittem is benne, de azt nem tudtam és nem is foglalkoztam azzal, hogy milyen szinten lehet kapcsolatba lépni vele.

Apukám abban évben, január végén halt meg. Egyedül kellett hazamennem reggel a vonattal, és amíg vártam a szörnyű fájdalom ellenére azt éreztem, hogy Isten megérintett és magához emelt. Olyan volt, mintha kitisztult volna a látásom, mintha tényleg hozzám szólt volna, hogy „Látod? Itt vagyok, itt voltam eddig is, és nem hagylak magadra soha!”. Akkor imádkoztam életemben először. Tudtomra adta, hogy apa ott van Vele, a legjobb helyen, ahol csak lehet, és ne féljek egy percig se, mert még találkozni fogunk. Hálát adtam ezért, és arra kértem, hogy a családom is érezze ugyanezt. Adjon bölcsességet, és fogja a kezünket mindig! Azóta azt érzem, hogy Isten itt van velem, bennem és nem valahol messze tőlem. Bármikor kapcsolatba léphetek Vele, és a gondunkat viseli.

Megértettem, hogy a páromat és engem egymásnak teremtett, hogy terve van velünk és ezentúl közösen folytassuk. Minden nap imáimba foglalom a hálát és azt, hogy ezt a rengeteg jó dolgot valahogy viszonozni tudjam, hogy valamit visszaadhassak ebből. Arra kérem, hogy győzzem le az időnkénti kicsinyességemet, bízzak meg magamban jobban és minél több szeretet áradjon belőlem. Imádkozom a páromért, a családomért (a leendő családomért is) és a közös jövőnkért.

Összességében az imádság kapcsolattartási forma, amelyet bármikor elvégezhetünk saját szavainkkal is. Szerintem nagyon fontos az, hogy dicsérjem is Istent és persze szeressem is, mert Ő is nagyon szeret minket. Gyakorlatilag kapcsolatban élek Vele. Tud a hibáimról, rájuk világít, és lehetőséget ad arra, hogy az erényeimet felerősítsem.

Bátorít mindig, és most már nem marad megválaszolatlan kérdésem Felé. Azért „most már”, mert régen nem értettem, miért nem kaptam meg az életnagyságú Malibu Barbie babát, miért én feleltem mindig irodalomból és a Jancsik Tibi miért nem ült mellém a karácsonyi ünnepségen. Hát azért, mert a baba helyett könyveket kaptam, amelyekből sokat tanulhattam; ha nem felelek magyarból, nem szeretném az írást és a gondolataimat egyel kevesebb módon tudnám kifejezni; Jancsik Tibi pedig ötödikes kora óta nem lett magasabb.

Kővári Piroska