A játék és a zene, ami összehozza a közösséget – Ismerd meg gyülekezetünk júniusi arcait!

posted in: Háló | 0

Ahogyan már megszokhattuk, a Hálóban ezúttal is két, teljesen eltérő élettörténettel rendelkező gyülekezeti tagot mutatunk be nektek. Kálmán Judit leendő történelem-német szakos tanárnő a Kassai úti közösség Játéksarkát, Vozárik Péter élelmiszermérnök-hallgató pedig a Böszörményi úti közösség zenekarát vezeti odaadó szolgálattal. Karateedzésektől a gyerekkori imádságokig, a nagyobb ifisiek nyaggatásától a zongoraórákig – ismerjétek meg őket!

Honnan érkeztetek Debrecenbe, mit csináltatok egyetemi tanulmányaitok előtt?

Peti: Bőcsről, egy kicsi, Miskolc melletti faluból jöttem, ide is jártam általános iskolába. A suli legnagyobb áldása a zeneiskolai rész volt – itt kezdtem a bontogatni a szárnyaimat; zongorát és gitárt is hat-hat évig tanultam. Ennek ellenére a tanulás befejezése után kezdtem el igazán érdeklődni a zene iránt, hiszen addig éretlen kisgyerek voltam – középiskolában azonban egyre kevesebb időm jutott rá.

Miskolcra, a Földes Ferenc Gimnáziumba jártam, általános tagozatra, és annak ellenére, hogy nagyon erős iskoláról van szó – igazi versenyistállóról! 🙂 – nem igazán tudtam barátságokat kötni. Viszont nagyszerűen felkészített az egyetemi időszakra, amit néha még kicsit könnyebnek is érzek annál, hiszen az érettségi éve rengeteg éjszakába nyúló tanulással és néha könnyekkel telt.

Judit: Én Sátoraljaújhelyen nőttem fel – kihangsúlyoznám, nem Borsodban, hanem Zemplénben! Nagyon szeretem a lakóhelyemet, amely egy csodálatos tájon, az Alföld és a hegység találkozásánál fekszik; nagyon közel áll a szívemhez. Itt jártam általános iskolába, ahonnan a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumába vezetett az utam. Mivel egyke vagyok, már régóta nagyon sokat jelentettek számomra a közösségek – úgy az iskolai, mint az ifis, de egy ideig karatéztam is.

Nem sűrűn találkozni karatés lánnyal az Egyetemi Gyülekezetben!

Judit: Nagyon mozgékony gyerek voltam, állandóan szaladgáltam valahová, apa pedig azt mondta, igazán kellene valamilyen sportot választanom, ha már ennyi energiám van. Alsó tagozatban még voltak is sportfoglalkozások, felsőben azonban már nem. így elkezdtem karatézni, amit ötödiktől a gimi végéig űztem.

Milyen övig jutottál?

Judit: Zöld – tíz fokozat van a fekete övek előtt a kyokushin karatéban, ebből én a nyolcadikig jutottam el. Egy egyesülettel jártam edzeni, sokat táboroztunk velük, nagyszerű időszak volt. Sok mindent fejleszt a kitartástól a tiszteletig – nagyon érdekes sportág!

De miért pont karatézni kezdtél? A fiatalok általában elmennek úszni, vagy focizni, ritka az olyan, aki már általános iskolában ezt választja.

Judit: Amikor sportot kellett választanom, a tánc és a karate egy időpontban volt a városban. Úgy döntöttem, mindkettőt megnézem. A táncban azonban kicsikkel kellett volna kezdenem, így pedig kevés kedvem volt hozzá. Aztán elmentem egy karateedzésre, ahol láttam lányokat is. Nagyon megtetszett, hogy mekkora rúgásokra képesek, és hogy milyen hajlékonyak – igaz, akkor a küzdelem-részét még nem láttam. 🙂 Később megismertem azt is, de egyáltalán nem olyan erőszakos, mint amennyire gondolják. Azt is szerettem benne, hogy rendezett, és kerete van – például a késés sem volt megengedett. Ilyenkor háttal le kellett leülni az ajtónál a sípcsontunkra, és csak akkor állhattunk be, ha az edző engedélyt adott rá.

Nagyjából három éve fejezted be a karatét – nem gondolkoztál azon, hogy egyetem alatt is folytasd?

Judit: Szerettem volna, de ezt félgőzzel nem érdemes csinálni. Az egyetem rettentően nehéz volt az első évben. Nehezen rázódtam bele, és ha még e mellett heti háromszor jártam volna edzésre… de talán egyszer folytatom majd. Azt tapasztaltam, hogy vannak édesanyák is, szóval sosem késő újrakezdeni!

Hogyan döntöttetek jelenlegi tanulmányaitok/leendő hivatásotok mellett?

Peti: Középiskolában egyre inkább megerősödtem abban, hogy a kémiát, a biológiát és a matematikát szeretem a legjobban a zene mellett. Szívem szerint a zenei karrieremet építgettem volna, de hamar rájöttem, hogy ez nem életbiztosítás. Aztán ott voltak a nyelvek is, amiket szintén kedveltem, de úgy döntöttem, inkább valami olyasmivel foglalkozok majd, amivel nagyobb az esély, hogy megkeresem a kenyeremet. Édesapám orvosnak szeretett volna küldeni, de úgy voltam vele, hogy inkább nem, mert ahhoz hatalmas elhivatottság, felelősség, tanulás kell, sőt, azt éreztem, hogy nem is bírnám.

Mivel az érettségi előtti hónapok intenzíven teltek, rájöttem, hogy ezt nem szeretném ilyen intenzíven csinálni. Februárban aztán, két héttel a jelentkezés leadása előtt felmentem a felvi.hu-ra, és próbáltam információt szerezni a kémiához közel álló szakokról. Több képzést végigböngésztem, így kötöttem ki az élelmiszermérnökinél, amely nagyon megtetszett. Szüleim a bőcsi Borsodi-sörgyárban dolgoznak, édesapámnak pedig volt egy olyan kollégája, aki éppen akkor csinálta a mesterképzést Budapesten. Nagyon sok mindent tudtam meg tőle a szakról, ahogyan egy alapszakot végző ismerősömtől is, ezért első helyen jelöltem meg az élelmiszermérnökit.

Nem akartam nagyon a ’világ végére’ menni: biztos voltam benne, hogy Debrecen vagy Budapest lesz belőle, de inkább ide vágytam. Hála Istennek bőven bejutottam, és úgy érzem, hogy remekül helyt tudok állni. Az első évet könnyebbnek éreztem a vártnál, és bár azóta picit nehezebb lett, ha nyolckor órám van, elég csak 7:50-kor felkelnem, mert a koli ott van az egyetem mellett… 🙂 A mesterképzést a fővárosban szeretném elvégezni, lehetőleg levelezőn, hiszen itt szeretnék maradni és dolgozni Debrecen környékén.

Judit? Töri? Német?

Judit: Úgy fogalmaznék, hogy nem történelem, vagy német szakos, hanem elsősorban tanár szeretnék lenni. Igazából ez a pálya áll hozzám a legközelebb. Édesapámnak is ez a hivatása, édesanyám is rendelkezik hasonló képesítéssel – sőt, apai nagymamám és egyik nagynéném is tanítónő! De úgy gondolom, mégsem csak ezért választottam ezt a hivatást. Gyerekkorom óta ezt szerettem volna csinálni: anyát, és barátnőmet is leültettem, aztán tanítottam, de az évek alatt, amíg eljutottam odáig, hogy döntsek, rájöttem, hogy nagyon sok minden érdekel. Magam sem tudtam, hogy mihez kezdjek: színészet, rendezvényszervezés, a matek is foglalkoztatott, de aztán rájöttem, ha pedagógus leszek, akkor mindenhez kell konyítanom egy kicsit. Éreztem, hogy másban nem is tudnám magamat elképzelni igazán. A német úgy jött, hogy a gimiben ezen a tagozaton tanultam, a töri szeretete pedig otthonról jött.

A tanító szak nem volt opció?

Judit: Jobban szeretnék a gimnazistákkal foglalkozni, hiszen számomra is ez volt életem egyik legmeghatározóbb időszaka. Nagyon sokat jelentett az oktatóim törődése – például voltak olyan tanáraim, akiknek elmondhattam, hogy krízisben vagyok, és nem tudom, mit csináljak. Az egyetemi jelentkezésnél ugyanazt a szakot jelöltem meg Debrecen-Miskolc-Budapest sorrendben – így kötöttem ki Debrecenben. Főleg azért jöttem ide, mert már korábban hallottam az egyetemi gyülekezetről, és nagyon tetszett nekem! Jelenleg harmadéven tanulok, és bár még van két évem, a legszívesebben már most elkezdenék tanítani!

Hogy jelent meg Isten munkája az életetekben?

Peti: Édesanyám már egészen kicsi koromban elmondta nekem, hogy létezik a Jóisten, és szeret minket. Akkor ennyit tudtam róla, no meg azt, hogy nem látom, és valahol fent van. 🙂 A családomra azonban nem volt jellemző, hogy minden héten templomba járunk, és sajnos a mai napig nem az, de rajta vagyok az ügyön. Körülbelül kilenc éves lehettem, amikor elmentünk egy erdei táborba a Zemplén környékén, és láttam egy srácot, aki imádkozott. Megkérdeztem, mit csinál. Azt mondja, imádkozik. Mondtam: látom, de hogy ez mégis mit jelent, miről szól? Akkor még ő sem tudta kibontani a lényeget, és én sem értettem meg, annyit viszont elmondott, hogy minden este szokta, az édesanyja tanította neki, és úgy érzi, hogy vigyáz rá az Úr.

Ma tartod vele a kapcsolatot?

Peti: Sajnos nem, csak nagyon ritkán beszélünk, és legjobb tudomásom szerint nem is hívő. 🙁

Nagyon érdekes, hogy a családban és a fiúnál is láttál jeleket Istenről, akiknek később mégsem lett fontos, neked viszont igen – ezek a pillanatok ültették el a hit magjait nálad.

Peti: Ezek nagyon komoly mérföldkövek, igen. Amikor hazamentem, azt mondtam anyának, hogy engem is tanítson imádkozni, ő pedig megtanította a Miatyánkot, az esti, reggeli, evés előtti és utáni imádságokat. Onnantól fogva ezeket mindig elmondtam – nagyjából ötöt esténként! Noha óvodában és általános iskolában is voltak gyermekistentiszteletek és hittanok, de nem igazán érdekelt. Aztán az imaéletem is kifáradt, hiszen rutinná vált, volt, hogy elaludtam, vagy elkalandoztam közben. Ezért már a konfirmációm sem jelentett sokat, de egy évre rá találkoztam egy jó barátommal, akinél láttam, hogy a családjában természetes, hogy Istenről beszélgetnek. Bár nem volt tartós a dolog, de egyszer-kétszer ellátogattam vele egy adventista gyülekezetbe is és egy táborba is együtt mentünk Bózsvára.

Ott rengeteget tanultam Istenről, sokat imádkoztunk; kis jurtákban összeülve beszélgettünk különböző témákról. Aztán az egyetemre bekerülve egy kedves ismerősömtől hallottam az egyetemi gyülekezetről, s bár nagyon sok remek program és óra közül választhattam, ez volt az, ami a legjobban megfogott. Két-három alkalommal együtt mentünk, de aztán egyedül is elkezdtem járni – eleinte nem minden héten. Itt a korábban szerzett hangszeres tapasztalataimat is hasznosíthattam – akkoriban Szabó Laci vezette a zenekart, és fél évvel azután, hogy elkezdtem járni, megkért, hogy vegyem át tőle a tisztséget. Kicsit bizonytalanul, de elfogadtam. Eleinte nehezen ment összefogni a csapatot, hiszen majdnem hogy én voltam a legfiatalabb – „most én dirigáljak nekik?” – mondtam magamban. Fura érzés volt, de törekedtem arra, hogy jó csapat legyünk.

Nekem nagyon sokat segített a zenélés abban, hogy ki tudjak teljesedni és megtaláljam a helyem a gyülekezetben. A tavalyi, kolozsvári Tavaszi Találkozó is nagyszerű emlék számomra, ott ismertem meg több, az Egyetem téri közösségbe járó gyülekezetei tagot is, közöttük Papp Tibort is, akivel nemrég közös zenekarban kezdtünk el szolgálni. Remélem, Isten megáldja a szolgálatunkat és fel tud minket használni ott, ahol szeretne. Rengeteg olyan dolog van, amire most kezdek válaszokat kapni, például amikor elkezdtem a zenét, de abba akartam hagyni – mindig volt valami, vagy valaki, aki visszahúzott. Most érzem igazán ennek az előnyét, hogy ezzel Istent és a gyülekezetet tudom szolgálni – ez a legszebb dolog, amit a zenével művelni lehet.

Judit: Mindig is irigyeltem a zenészeket! Tőlem sajnos ez távol áll, viszont látszik az arcukon, hogy mekkora löketet ad ez nekik, és mennyit jelent számukra.

Peti: Én pedig mindig tiszteltem azokat az embereket, akik jól tudnak karatézni! 🙂

Judit: Tiszteld is! 😀 (nevet)

Peti: De tényleg, nagyon dicséretre méltó, ha valaki jó a sportban, vagy jól tud festeni, rajzolni, nálam ez sajnos nincs meg.

De művész vagy te is!

Peti: Megkaptam Istentől ezt a tálentumot, és szeretném ezt megfelelően hasznosítani. Visszatérve a korábbiakra, nem tudom konkrét ponthoz kötni a megtérésemet, hiszen hosszú folyamat volt, sok-sok apró lépcsővel. Még most is rengeteg kérdés van a fejemben, de egy biztos: frissen megtértnek mondom magam, és itt, Debrecenben történt, hogy eldöntöttem, Krisztusnak szeretnék élni. Azzal kapcsolatban azonban még vannak kételyeim, hogy Isten hogyan szeretne használni engem a munkámban, hogy ne csak megélhetési forrás legyen, hanem másoknak is tudjak segíteni. Van egy ismerősöm, egy okleveles élelmiszeripari mérnök, aki jó példával jár előttem, hiszen nagyszerűen fel tudja használni a hivatását mások javára. Bízom benne, hogy ez nekem is sikerül majd.

Judit, nálad hogyan történt mindez?

Judit: Nálunk nagymamám volt az, aki mesélt Isten létezéséről, ő tanított meg imádkozni, ő vitt el először gyermekistentiszteletre is. Megtanította, hogy Istenhez mindig imádkozhatok. Például dolgozatoknál. A konfirmáció alkalmával egyre többet tudtam meg a hit nagy kérdéseiről, hogy mi hogyan működik, engem pedig nagyon érdekelt. Később volt egy táborunk, konfirmandusoknak és családjaiknak, édesanyám pedig bátorított, hogy menjünk együtt. Na, én gyorsan közöltem velük, hogy vagy ők mennek, vagy én. 🙂

Miért?

Judit: Attól féltem, hogy leégetnek! 🙂

Kezdtél serdülni, és cikik lettek a szülők igaz? 🙂

Judit: Részben igen. Így hát magam mentem Nagybörzsönybe, ahol nem csak a konfirmáció előtt állók, hanem az ifisek is ott voltak, és hatalmas élményben volt részem a napi témáknak, áhítatoknak köszönhetően, amelyek a megtérésről szóltak. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt tudtam, hogy ez nagyon fontos dolog – és hogy a mennyországba akarok kerülni! 🙂 Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy „Most már megtértem? Most már megtértem? Sikerült? Letettem a bűneimet?” Az ifiseket gyakran zaklattam ilyen kérdésekkel – érdekes, hiszen már az előtt bekerültem ebbe a közösségbe, hogy lekonfirmáltam volna. Nagyon sokat jelentettek ők nekem, mert elkezdett formálódni a hitem – így visszagondolva nem is fontos, hogy mikor tértem meg, lehet, hogy a tábor volt, lehet nem, de az biztos, hogy rengeteget adott számomra.

Ezt követően kerültem a sárospataki refibe. Számomra a német volt elsődleges a választásnál, de hála Istennek, ott minden nap halhattam az igét, bibliakör is volt, a vallástanáraimmal pedig sok mindent meg tudtam beszélni. Előfordult, hogy a hitem miatt szembekerültem a társaimmal; nem volt mindig könnyű, hogy másképp gondolkozom. Ahogyan korábban mondtam, a gimi alatt folyamatosan kialakult bennem, hogy tanár szeretnék lenni, de édesanyám felvetette a lelkészi pályát is. Végül úgy döntöttem, hogy jobb lesz az nekem, amit korábban eldöntöttem. Én magam is középiskolában voltam a legjobban formálható, és úgy éreztem, ennek a korosztálynak tudom a legjobban átadni Isten igéjét.

Gimi alatt végig jártál ifibe?

Judit: Igen, a refiben pedig voltak bibliaköreink is. Azonban az általam megtett út sem volt egyenes, hiszen olykor én is elmentem buliba, és próbáltam feszegetni, hol vannak Isten határai. Akkoriban formálódott bennem, hogy például meddig lehet elmenni a bűnben és egyáltalán mi a bűn. Amikor végzős voltam, egyik barátnőm Pálné Zavanyi Évi mesélte, hogy itt van egyetemi gyülekezet, ennek pedig nagyon örültem, hiszen szükségem van a közösségre ahhoz, hogy a hitem táplálódjon és fejlődni tudjon. Az első gyülis alkalmamon hátul ültem le, és egyből elmentem, később aztán egyre tovább maradtam. Isten jelenléte az egyetemen is kézzelfogható volt, hiszen adódtak nehézségeim a tanulmányaimmal, volt olyan hogy fel akartam adni, de Ő mindig megerősített. 🙂

És hogyan kezdtél szolgálni a gyülekezetben?

Judit: Először az Egyetem téri közösségre kerültem be, ami bevallom, kicsit nagy volt nekem elsőre. Nem is igazán tudtam, hogy hol kezdjek el szolgálni. Az első évem nagyon kuszán alakult, sok újdonságot kellet megszoknom, új város, magamnak kell mindig beszerezni a kaját. 🙂 A legnehezebb az volt, hogy tudtam bármit megtehetek, így a tanulást sokszor visszaszorítottam, amit nem kellett volna. Az első félévben gyakran elmentem buliba is, de aztán visszaléptem, és azt mondtam magamnak: „Én nem ezt akarom csinálni.”

Feszegetted a határokat, felmásztál a kerítésre, beleakadtál a szögesdrótba, és visszamásztál?

Judit: Igen! Éreztem, hogy ez nem igazán én vagyok, és nem érzem jól magam azokkal, akikkel megyek. Csak ugye szobatársak, menjünk, hasonlók, így pedig nehéz volt kimaradni a körből. Nem nagyon találtam a helyem, de aztán szépen lassan rendeződnek a dolgok a fejemben. A második évemet már a Campus Koliban kezdtem el, és második félévtől úgy döntöttem, az ottani közösséget is meglátogatom. Nagyon tetszett, főleg azért, mert eleinte beszélgetős alkalmaink voltak, csakúgy, mint anno az ifiben. A tavalyi év végén, amikor egy tárgy miatt nagyon szomorú voltam, Péter Szarka Lacival beszélgettem, meséltem neki a táborokról és hogy mennyire szeretem a játékokat.

Ő erre felajánlotta, hogy vezetném-e a játéksarkot Misivel, azóta pedig rájöttem, hogy itt tudok a legjobban kiteljesedni. Nálunk mindig úgy zajlanak a programok, hogy először jégtörő játékot játszunk, ami egy kicsit feloldja a hangulatot – ezek általában egyszerű tábori játékok, újabban cserkészjátékokat is tudok. 🙂 Ezt követi majd egy nagyobb, hosszabb társasjáték. Azt vettem észre, akik ottmaradnak játszani, összetartóbbak lesznek, szerintem nagyszerűen formálja a közösséget – sőt, a Kassain, ha valaki ottmarad, szinte egyből bekerül a gyülekezetbe, és oszlopos tag lesz. Ki ne hagyd, hogy úgy kezdjük a játéksarkot, hogy jó alaposan bekenjük magunkat nevetgéllel! 🙂

Aztán hagyjátok megszáradni, majd lemossátok, igaz? 🙂

Judit: Nagyon sokat nevetünk, próbálom feszegetni a határokat, már a jégtörőknél is.

Most már itt feszegeted, igaz?

Judit: Igen, például hogy melyik az a játék, amin már ők is kiakadnak. Szeretem kiégetni az emberek agyát! 🙂 Viccet félretéve, nagyon sokat úgy vannak vele, hogy milyen jó ilyeneket játszani az egyetemi órák után, hiszen kell valami, ahol levezetik a „feszültséget.” Ezt majd az óráimon is szeretném hasznosítani. Ez itt pedig a reklám helye lesz, de ha valakinek van egy jó játéka, és egy héten elhozná, várjuk szeretettel!

Mint ahogyan a Böszörményi úti közösség zenekara is várja a lelkes jelentkezőket…!

Peti: Számból vetted ki a szót! 🙂 Mindenki hangszerest szívesen látunk, legyen szó cintányérról, triangulumról, vagy éppen dorombról de akkor is, ha beatboxolni tudtok! Egyébként amit Judit mondott hogy a játékokat szeretné felhasználni a tanításnál is, nagyon jó dolognak tartom. A termodinamika órán, amely bár nem a legkönnyebb tárgyunk volt, az oktatónk mindig egy kísérlettel nyitott, például robbantott egy kicsit, és hasonlók, ez pedig nagyon tetszett nekünk,

Judit: Nagyon szeretném bevonni majd leendő diákjaimat az órákba, és arra akarok törekedni, hogy ne legyen száraz a tananyag. Muszáj valamivel felkeltenünk és fenntartanunk a diákok érdeklődését, ez manapság nagy kihívás.

Mennyire tudsz majd a munkádra szolgáltként tekinteni?

Judit: Őszintén megvallva ezzel még olykor nehézségeim vannak. Főleg, amikor valami olyat tanulok, amit közvetlenül nem fogok hasznosítani – de remélem, ezen túl tudok jutni.

Hol ismeritek fel Istent mindennapjaitokban?

Judit: Én minden apróságban. Például egy zh-n, vagy vizsgán, ha azt a kérdést kapom, amit tudok. Vagy egy találkozásban. 🙂 Legyen jó vagy rossz, ami velem történik, tudom, az Isten jó irányba vezet.

Peti: Én mostanában a természet szépségeiben gyönyörködök: a szép idő, az apró csillagok a sötét égbolton – például nagyon szeretek esténként, ezt figyelve imádkozni! Mivel a kollégiumban négyen vagyunk egy szobában, nehéz elcsendesedni, de az is megesik, hogy eljövök az Egyetem térre, leülök egy padra, és imádkozok egy jó nagyot. Aztán egyébként ott vannak a körülöttem lévő emberek, a barátaim, a családom – sok visszajelzést kapok, hogy megváltoztam, van, aki pozitívan áll hozzá, van, aki kevésbé. Most tudom igazán értékelni az apró dolgokat, feladatokat, amiket sikerül elvégezni, hasonlók. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy minden nap megtapasztom Isten jelenlétét. Nemrég például megkaptam a jogosítványomat, az is ilyen volt, hiszen nagyon sokan imádkoztak érte. Nem látom, hogy mit hoz a jövő, de egyre világosabbá válik számomra, hogy a néhány évvel ezelőtt történteknek mi volt az oka. Semmi sem véletlen ebben az életben.

Judit: Abban én is sokszor észreveszem, hogy Isten kiket állít mellém. Mindig megfelelő emberek voltak azok, akik elindítottak az utamon: az ifivezetőm, a tanáraim. Ezek a kapcsolatok nagyon fontosak voltak, és ma is azok számomra.

Van-e olyan ige, amely vezérli az utatokat, vagy amely közel áll a szívetekhez?

Judit: Nekem hirtelen kettő jut eszembe. Az egyik: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (Máté 7,7). Még most is nagyon sok kérdésem van a jövővel kapcsolatban, és nem tudom mindig mindenre a választ – sokáig azt gondoltam, ha hívő leszek, mindent tudni fogok – de tudom ha imádkozom hozzá, Ő megadja a választ. A másik igém pedig: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Példabeszédek 4,23). Ezt azért kedvelem, mert az életemben arra kell vigyáznom a legjobban, hogy ott a szívemben rendben legyenek a dolgok, és akkor a többi megoldódik magától.

Peti: Egyszer, amikor egy órán keresztül imádkoztam az Egyetem téren, mindenért hálát adva, kértem tőle, hogy adjon egy igét. Ezt találtam: „Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában.” (Zsoltárok 27,4) Annyira éreztem ugyanis, hogy erről szól az életem. A másik: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jakab 1,17) Mégpedig azért, mert nagyon sok mindent kapok tőle, boldog és elégedett vagyok az életemmel. Minden jó tőle származik, a legapróbb dolgoktól kezdve a legnagyobb áldásokig. Van harmadik igém is, ami egy egész szakasz, mégpedig a Szeretet Himnusza (1Korinthus 13).

Záró kérdésként: hogyan látjátok magatokat tíz év múlva?

Judit: Még elárulom itt a koromat! 🙂

Nem az a kérdés, hogy hány éves leszel! 🙂

Judit: De átszámoltam! 🙂 Mindenképp egy boldog családot képzelek el és egy jókedvű tanárnőt a, aki jókedvű diákokat tanít. 🙂 De nem szeretném túlzásba vinni a tervezgetést. Korábban nagyon tervezgetős voltam és ezért sokszor csalódtam.

Peti: Sok újjal nem szolgálhatok – ember tervez, Isten végez. Elég csak megnézni, hogy kevesebb, mint két év alatt mekkora változás történt az életemben. Hogy mi lesz tíz év múlva? Csak Isten tudja! Ez azonban megnyugat és biztonságot ad számomra. Nagyon szeretnék szép családot, sok gyerkőccel, akiket nagyon fogok szeretni és tanítani…

…zenére?

Peti: Arra is!

Judit: Én pedig karatéra! 🙂

Peti: Nagyon szeretném, ha már egészen kicsi koruktól kezdve Isten jelen lenne az életükben, például ha imádkozunk, arról tudják, hogy mit jelent. A másik fontos dolog, hogy a hivatásomban ügyesen helyt tudjak állni, megtaláljam a helyemet, hogy megfelelően el tudjam látni magamat, és a családomat.

Köszönöm a beszélgetést, Isten áldja meg gazdagon életeteket, tanulmányaitokat, szolgálataitokat! 🙂

Dezső Attila